a minimál és én - III. sprint vs maraton

Nem vagyok jó futó. Soha nem voltam jó mozgású, ügyes a tornaórákon. Azóta is hadilábon állok a rendszeres testmozgással.

Valahol viszont olvastam egy hasonlatot az egyszerűbb élet felé vezető útról. És ez a kétféle futás összehasonlítása volt. Találónak érzem, hiszen én is átéltem.
Sprinttel indítottam az egyszerűbb életre való átállást, és nem tudtam "ledarálni" néhány hét alatt. Megpróbáltam addig semmi másra nem koncentrálni, amíg nem vagyok kész vele. Amíg nincs minden kiszelektálva, megritkítva, minimalizálva.
Természetesen nem ment... Kifulladtam idő előtt, rémísztett hogy mennyi minden van még hátra.

Rá kellett jöjjek, hogy hogy ez nem egy kipipálandó tétel a todo-listán. Nem olyan valami, amit egyszer megcsinálok, és onnantól kezdve minden úgy van.

Az út a minimál felé nem rövid és nem egy egyalkalmas verseny. Legfőképpen nem verseny. Sok mindenben mégis hasonlít a maratonhoz:

• Fontos, hogy megtaláljam a saját ritmusomat. 
• Fontos, hogy ne keseredjek el, amikor látom mennyi van még előttem. 
• Fontos, hogy minden kis győzelemnek, előrehaladásnak örüljek.
• Fontos, hogy magát az utat is élvezzem.

 Most már a saját ritmusomban haladok. Tudom, hogy sok még a feladat, e ez egyáltalán nem feszélyez. Örülök, hogy soksok holmival már kevesebb van. Örülök, hogy sok lényegtelen dologra már tudok nemet mondani. A többi meg, ami még hátravan, megvár. Nem szalad el.